2013.09.09 0:27 :Ádám megszületik

Nagyon sok ideje minden este úgy feküdtem le, hogy "na, talán ma éjjel
történni fog valami." Persze ugyanez az érzés bennem volt vasárnap
este is, de igazából legbelül már belenyugodtam abba, hogy másnap
reggel szülésindítás lesz.
Beszélgettünk a szobatársaimmal, megvacsiztunk, elmentem zuhanyozni.
Közben kósza fájásocskák jöttek-mentek de ezekkel nem igazán törődtem,
mert ilyenekben volt részem már bőven. Azt tudtam, hogy aludni nemigen
fogok ma éjjel, próbáltam hát zenét hallgatni. Közben arra lettem
figyelmes, hogy a fájásocskák már inkább fájások. El kezdtem mérni:
láss csodát: ötpercesek. Vártam jó ideig, mert már sokszor
becsapódtam. Ezek bizony ötpercesek!
Hátramentem a szülőszobákhoz.
Ügyeletes doki megvizsgált: méhszáj maradt kétujjnyi. Feltettek ctgre,
ami kijelzett kisebb-nagyobb fáj.sokat, de közben Ádi bevadult: nagyon
sokat mocorgott, ami ugye önmagában is fáj. Eltűnt a rendszeresség.
Ügyeletes doki visszaküldött a kórterembe, hogy ha rendszeres lesz
vagy egy fájás kb egy percig is kitart: akkor jöjjek vissza. És
egyébként bármikor jöjjek, ha úgy érzem.
Visszamentem. Közben vagy ezerszer hívtam Lacit, de nem vette fel. Ez
nagyon rossz érzés volt, mert bizonytalanságban voltam, egyedül voltam
és fájtam. A kórteremben próbáltam újra telefonálni, és figyelni a
fájásokat, de persze semmi rendszer..viszont egyre erősebbek lettek.
Kapaszkodtam az ágy szélébe, csendben szenvedtem, többiek aludtak.
Már egyik testhelyzet sem volt jó, kimentem a folyosóra.
Telefonálgatás (nem veszi fel), fájások ( rendszertelen).
Elhatároztam, hogy visszamegyek, nem érdekel a nagykönyv, az én
fájásaim ilyen renitensek és kész! Már épp az erőt gyűjtöttem, amikor
arra jött egy szülésznő és hátrakísért.
Az ügyeletes doki megvizsgált: hűha négyujjnyi, riasztom az orvosát!
0: 40kor kerültem szülőszobára. Szülőágy, ctg (minden oké).
Borotválás, beöntés elmaradt. (hála!és mint megtudtam Lacitól: nem
volt "baleset")
Fájások egyre erősebbek lettek, de ugyanúgy rendszertelenek maradtak.
Végre sikerült felvernem Lacit hetedhét álmából.
Befutott(szó szerint)a dokim.
Lehet, hogy vezetés közben még aludt (úgy festett), de totál
felpörgött, amikor látta, hogy állnak a dolgok.
A fájások tekintetében rendszerességet véltem felfedezni (juhéj, talán
mégis beleférek a nagykönyvbe:)).
A rendszeresség az utolsó pillanatban érkezett: szinte egymásba értek
a fájások már.
Berobogott Férj. Nekem kellett volna, de ő fújtatott, mint egy
gőzmozdony. Felrohant az ezer lépcsőn, hogy mihamarabb itt legyen.
Nem nagyon kommunikáltunk: ő légcserélt, én a fájásokra koncentráltam.
Dokim szerint még 3-4 erősebb fájás és indul a mandula, ill. a
babóca:). (erősebb???muhahaha, abba belepusztulnék. Még SOHA nem
voltak ilyen erős fájások.)
Szerencsére Ádi sem tétovázott. Mielőtt a doki visszatért volna a
mumussal (egy ampulla oxitocin): elkezdődött: Ádi megindult lefelé.
Először összevissza nyomtam, azután végre eljutott az agyamig amit a
doki már egy ideje kántált: fájás kivár, nagy levegő és nyom. 3 vagy 4
nyomás és megszületett Ádám fiúnk. 1-2 pillanat (számomra évek!) és
gyönyörű-hangosan felsírt. Újra hallottam a kérdést: " Apuka, elvágja
a köldökzsinórt?".
Utána rámtették: éreztem kicsiny meleg testét, szívverését. Ugyanazt
éreztem, mint amikor az ultrahangon először láttam, hogy pulzál a kis
szive. Hogy jó hogy van nekünk, hogy vele és általa teljes a
családunk.
Isten hozott Ádám!

Mormotaférjemnek köszönöm, hogy támogatott és ott volt velem végül.
Sokat jelentett ez, és az örömét is jó volt látni, amikor Ádi
megszületett.
A monológja pedig, amivel fiúnkat lekötötte, amíg a doki
helyrepofozott: hát az tuti, hogy Ádám elméjébe vésődött:).

Még egyszer (utoljára?) köszönet a dokimnak: hogy vigyázott ránk,
támogatott, elviselt. De főleg azért az érzésért vagyok hálás, hogy
biztonságban tudtam magunkat végig.