A köhögésem miatt sajnos már az éjszaka közepe óta fent vagyok, de így legalább meg tudom írni ezt a bejegyzést végre. Már régóta meg szerettem volna írni, hogy Bius számtalan példát szolgáltat nap mint nap arra, hogy mennyire imádnivaló a gyermeki nézőpont. Mindennek ő áll a középpontjában, mindent a saját szemszögéből lát.
Sokszor amikor azt szeretné, hogy olvassak, és letelepszünk a szőnyegre, akkor pontosan elém ül, mert onnan látja legjobban a könyvet. Az, hogy én viszont így nem látom nem jut az eszébe. Ugyanez a helyzet áll elő akkor is, amikor megkér, hogy rajzoljak neki: befészkeli magát pontosan elém, még a lapot is alig látom, nemhogy rajzolni tudjak;-).
Vagy nézegeti az egyik könyvét, és megkérdezi, hogy mi van a képen. Holott nem is abban a helyiségben vagyok mint ő. De ez nem számít, hiszen ő látja. Így az fel sem merül benne, hogy én nem látom.
Mostanában nagyon anyás lett. Nagyon- nagyon. Nem tudom, hogy mi megy végbe kis lelkében, igyekszem jelen lenni, vele lenni, amennyit csak tudok.
Lackótól (és bárki mástól) szinte minden játékot elvesz ez a BIUSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ!!! felkiáltással. Ilyenkor mindig mondom neki, hogy adjon neki cserébe valami mást. Ez sokszor bejön. Még többször nem. Azt is mindig elmondom, hogy most Lackó szomorú/ mérges emiatt. Előfordul, hogy visszaadja a játékot neki, bár inkább a csere jellemző. Az meg a legjellemzőbb, hogy kiadja utasításba, hogy "adjál másik játékot Lackónak, mert szomorú!"
Sokat játszanak együtt. Mostmár kölcsönös a cirógatás. A dögönyőzést még Bius intézi. Tetszik neki Lackó öröme és nevetése.
Ma megpuszilta a pocakomat, és azt mondta, hogy ő vigyáz Ádám babára.
Viselkedésében, gesztusaiban, mondataiban, szavaiban ott tükrőzödünk: Apa is, én is. Megrendítő, megható és félelmetes. Megható, amikor az "irinyó-pirinyó kisbabáját" ringatja, nyugtatja, hogy "nincsen semmi baj, itt vagyok". És szégyenlem magam, amikor csúnya szavakat használ.
Egy éve, amikor nagyon mérges volt, vagy tehetetlennek érezte magát: harapott. Most pedig dobál. Bármit. Ami a kezében van éppen, vagy amit a közelben talál. Hosszú még az út, amíg meg fogja tanulni indulatait kezelni, nem lehet könnyű neki most. Nekünk sem, mert nagyon oda kell figyelnünk.
A fürdetés, öltöztetés, tisztábatevés...hát az kész horror. Legtöbbször két felnőtt kell hozzá. De előfordul, hogy még ez sem elég. Kell hozzá rengeteg türelem, kitartás, leleményesség.
annyira bírom, hogy olyan jól meg tudod ezeket fogalmazni....én is érzem, de nem tudom szavakba foglalni...legszívesebben ellopnám ezt a bejegyzésedet..:-))
VálaszTörlés