Visszatekintés: Lackó születése-2012.05.09. 9:00-12:49

Éjszakára Mamáéknál aludt Bius, úgyhogy Laci egyedül volt otthon. Azt mondta, hogy nagyon furcsa érzés volt nélkülünk. Reggel valamivel hét után már ott volt a kórházban. Addigra szépen felöltöztem, ugyanazt a "szerkót" vettem fel, amiben Biussal a pocakban indultam a szülőszobára anno. (Adritól kapott kedvenc rózsaszín kismamanadrág és sötétkék kismama felső). Hülyeség de még mindig sajnálom, hogy most elmaradt a szülés megindulásának élménye, az izgatott készülődés és kórházba való utazás.

Rögtön Laci után érkezett T. Így írok ezentúl a dokimról, aki ismeri úgyis tudja, hogy ki ő, aki meg nem, annak meg mindegy. (Nem is tudom egyébként, hogy az, hogy itt dobálódzok a nevével, sért-e személyiségi jogokat stb....).

Szóval megérkezett T. és mentünk is a vizsgálóba. Nagy eseményekről nem tudtam beszámolni neki,azon kívül, hogy gyakran kellett éjjel wcre menni és néha nyillalást éreztem a derekamnál. Mégis történt egy pici változás: a belső méhszáj is szűk kétujjnyira nyitva volt már. T. megnyugtatott, hogy ma tuti meg fog születni a kisfiam, engedélyezni fogja a prof. az indítást.

Ezután következett a reggeli nagyvizit, amit egyébként nagyon komikusnak szoktam találni. Még így is, hogy izgultam nagyon, tudtam rajta mosolyogni. (Csak jönnek és jönnek szinte be sem férnek a szobába és pár másodperc alatt végigkérdeznek mindenkit. ) Most csak miattam tömörültek be és jött a következő kérés -most a professzortól-, hogy irány a vizsgáló. Tehát végül mégiscsak megtörtént az a bizonyos bemutatás: ott volt néhány orvos, T., és a professzor, aki megvizsgált és tekintettel az előzményekre burokrepesztéssel és oxitocinnal való indítást javasolt. Azt mondta, hogy könnyen fogok szülni. (Hogy ezt csak bátorításnak szánta, vagy látta, hogy itt már tényleg bejáratott útja lesz a kisfiamnak nem tudom.). Kijöttem és mondtam Lacinak, hogy itt az idő, irány a szülőszoba. Felpakoltuk a cuccokat és elindultunk. Ez alatt a pár perc alatt amíg odaértünk futott át az agyamon, hogy vége egy időszaknak, vége a terhességnek: a szép oldalának és a nehézségeknek, félelmeknek és valami nagyon új és nagyon más kezdődik el. Mindezek átgondolására nem volt sok idő, mert már ott is voltunk a szülőszoba ajtajánál. És innentől aztán elkezdtek zajlani az események.

T. megmutatta a szobánkat (kis rózsaszínt). Megkaptam a kórházi hálóinget és fel kellett feküdni az ágyra. Bemutatkozott a szülésznő és jelen volt két aranyos gyakornok is. (másod- ill. harmadéves szülésznőnek tanuló lányok). Furamód nem zavart az, hogy ők is jelen lesznek, vagy hogy esetleg rajtam fognak gyakorolni. Kitöltöttem a papírokat arról, hogy beleegyezem a szülésindításba. Feltettek a CTGre, hogy csináljanak egy rövid vizsgálatot de aztán máshogy alakultak a dolgok. A mentővel érkezett egy "sorstársam" (róla majd még lesz szó egy másik bejegyzésben) és át kellett neki adni a szobát.Átkerültem a zöld szobába, ami kicsit nagyobb is, és számomra nagyon kedves mert itt jött világra Bius is. Úgyhogy én örültem a cserének nagyon. Miután átköltöztünk és megvolt a CTG (ami tökéletes babaszívhangot illetve szinte nullás méhtevékenységet jelzett) jött az események kevésbé kellemes része. A két gyakornokkal átvonultunk a vizsgálóba, ahol megtörtént a borotválás és a beöntés. Mire lezuhanyozva visszakerültem a szülőszobára, már fél tíz volt körülbelül. T. mondta, hogy készüljek, mert megrepeszti a burkot. Ettől kicsit tartottam, mert úgy emlékeztem, hogy ez iszonyúan fáj. De most alig éreztem. El kezdett folyni a víz, ami sajnos megint sárga volt kicsit. Nem annyira, mint Biusnál, de mindenesetre nem volt tiszta. T. megnyugtatott, nincsen semmi baj, a baba teljesen jól van. És tényleg a szívhang tökéletes volt ekkor is, Lackó nem zökkent ki a nyugalmából most sem. A burokrepesztés nem hozta meg a fájásokat, az oxitocint nagyon hamar elkezdték adagolni. Még két szülés zajlott aznap, amikor a miénk. T. ügyeletes volt, aminek nem örültem. Bár gyakran bejött, de jelenése volt máshol is. Nem volt olyan sokáig és sokszor bent, mint Biusnál, legalábbis a vajúdáskor. A szülésznő és a gyakornokok gyakrabban jöttek megnézni, hogy mi újság. Így tulajdonképpen egyedül voltunk Lacival és ez tök jó volt. Jó érzés volt, hogy ott volt velem. Beszélgettünk, elintéztünk még néhány telefont. Leküldtem Lacit, hogy egyen valamit a büfében, mert nem evett aznap semmit még. A fájások lassan kezdtek csak erősödni, teljesen elviselhetők voltak, úgyhogy mondtam Lacinak, hogy ha akar, akkor most menjen enni, mert aztán már lehet, hogy nem lesz rá lehetőség. Egy picit jó volt egyedül lenni, felváltva néztem kifelé az ablakon, vagy a monitoron figyeltem a fájáserősséget, ami egyre nagyobb és nagyobb lett de még mindig teljesen elviselhető.Mondtam T.-nak is, aki csak mosolygott és azt mondta, hogy amikor majd nem tudok erről beszélni, majd akkor elhiszi, hogy tényleg erősödtek a fájások. Egyébként ebben tévedett. Valahogy végig tudtam kontrollálni magamat, pedig nagyon fájt, egyre jobban és jobban. Ez a kontrollálás segített abban is, hogy a fájásokat jobban el tudjam viselni. Ettől valahogy olyan szép, kristálytiszta érzés volt maga a szenvedés is.De ne szaladjunk ennyire előre még. Ott tartottam, hogy Laci a büfében, szemem a monitoron. Simogattam a pocakomat és egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára találkozom VÉGRE a kisfiammal. Beszéltem is hozzá, hívtam és vártam őt. Amikor a fájások már tényleg nagyobbak voltak, olvastam is egy kicsit, a fájdalom elviselhetőbb volt így. Nyúltam a telefonért, hogy most már visszahívom Lacit, de éppen akkor tért vissza. Felhívtam anyut is, hallottam Bius hangját a háttérben ez is erőt adott. Laci fantasztikus volt megint. Számomra nagy segítség volt, hogy ott volt, és számára pedig felejthetetlen élmény. 

Behozták a nagylabdát is, amin szerintem elég sokáig (talán egy jó háromnegyed órát vagy egy órát) is ültem. Így elviselhetőbbek voltak a fájdalomhullámok, amik most már szinte végig a 100 as érték közelében mozogtak. A labdán való ringatózás szerintem nagyon rásegített a tágulásra is. Közben ki tudja már hányadszor mindig jött vagy T. vagy a szülésznő és emelték az oxitocin mennyiségét. Ezt mindig rossz érzés volt látni, mert el sem tudtam képzelni, hogy ennél nagyobb fájásokat el fogok tudni viselni. Aztán kis idő múlva a labdán sem volt már jó. Visszakéredzkedtem az ágyra és hirtelen nagyon rosszul lettem, hányinger tört rám és hánytam is. Szerencsére ki volt készítve a tál, úgyhogy nem ért senkit sem meglepetésként ez az esemény. (Legfeljebb engem, aki azt gondoltam, hogy ez alkalommal gyomorsavprobléma legalább nem lesz, hiszem szedtem a savlekötőt.) A szülésznő megvizsgálta a méhszájat, ami már bő négy ujjnyi volt és kijelentette, hogy "nemsokára szülünk". Az egyik gyakornokot is megkérte, hogy vizsgáljon meg. A vizsgálatot akkor végezték, amikor éppen a fájás csúcsa volt, így már nem osztott és szorzott semmit. Újra bejött T. és közölte, hogy azért ő is megnézi a méhszájat. Most már alig volt szünet a fájások között, úgyhogy már tényleg azt gondoltam, hogy nézze csak meg, nem számít már, hogy hányan leskelődnek arrafelé. 

Mondtam T-nek, hogy kezdem érezni a székelési ingert, de azt mondta, hogy csak kicsiket nyomjak, mert a baba még mindig fönt van. Illetve megkért arra, hogy térdeljek fel ,hogy a gravitáció is segítsen. Javasolta, hogy kapaszkodjak Laciba, támaszkodjam meg rajta és ez nagyon jó ötlet volt. Bár nem tudom, hogy Laci hogyan vélekedik erről;-). Rémlik, hogy egy különösen intenzív fájásnál ahogy átkaroltam, majd meg is fojtottam.   A baba szívhangja továbbra is iskolapélda volt. Kb öt perc telhetett el így.  A fájások között kb fél perces szünet volt. A szünetekben a gyakornokkal beszélgettem, ami lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de nekem jobb volt valami semlegesre koncentrálni közben. Persze ott dübörgött bennem a gondolat, hogy nemsokára meglátom a kisbabánkat. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. És senki más sem. Csak a gyakornok volt velünk, T. és a szülésznő  a másik szobában. És akkor hirtelen......

egy olyan intenzív bekakilós érzésem támadt, hogy nem tudtam megállni és nyomnom kellett. Az elkövetkező eseményeket Lacitól tudom, mert én átkerültem egy másik dimenzióba, nem is nagyon fogtam fel mi történik. Szóval Laci szólt az akkor kicsit ijedtnek tűnő gyakornoknak ,hogy azonnal szóljon a dokinak mert jön a baba. Rohant vissza T. is ,a szülésznő is. Lackó feje ekkor már majdhogynem kint volt. T. rám kiabált, hogy feküdjek gyorsan hátra és rémlik, hogy visszaszóltam, hogy nem tudok. Aztán erős kezek hátrarántottak, elhangzott az utasítás, hogy nyomjak...nem is tudtam volna visszatartani.T. félig rám feküdt és aztán meghallottam a sírást. A kisfiam sírását. Hallottam Lacit, ahogy felkiált, hogy "megszületett", és ahogy félve de valahogy mégis bátran  elvágja a köldökzsinórt. És már ott is volt a mellkasomon a kis csomag. Sírtam. Mindenki gratulált.  Pár perc múlva elvitték fürdetni Apa kíséretében és innentől egy nagyon nehéz egy órában volt részem.

 Nagyon kimerült voltam és boldog. Behallatszott Lackó egészséges, erős sírása. Arra gondoltam, hogy nemsokára végre megkapjuk Őt. Nem számítottam bonyodalmakra egyáltalán. De a méhlepény nem akart megszületni. T. nézte az órát és mondta, hogy még végül is van idő. Várjunk Múltak a percek,majd egy negyed óra is eltelt már. Majd húsz perc. T. megvizsgált alulról .Ez iszonyatosan fájt. Próbáltam a kinti sírásra koncentrálni, a kisfiam hangjára. A lepény még mindig nem jött. T. próbálta a hasamat is nyomni, hát ez a kínok kínja volt tényleg. Elszalasztottak valakit a főorvosért, aki felszólított, hogy nyomjak és ezzel egy időben iszonyú erősen elkezdte préselni a hasamat. T. pedig alulról húzta a köldökzsinórt.  Ez volt a legnagyobb fájdalom amit aznap átéltem. Aztán egyszer csak egy furcsa, sikamlós érzést éreztem, és egy cuppanássterű hangot. Végre valahára kint volt a lepény. De ekkora már nagyon fájt az egész alhasam. Ezután következtek az utómunkálatok. Varrni alig kellett. Gátmetszés nem volt, mert nem volt rá idő, de nagyon könnyen kibújt Lackó, nagyon kis részen repedtem meg csak. Ezt a varrás részét alig éreztem. Viszont T. végzett egy ún. méhüri betapintást (kvázi kaparást) a biztonság kedvéért, és ki is lett fertőtlenítve a méhem. Ez szintén nagyon fájdalmas volt. Már alig vártam, hogy végre készen legyen, és hallottam, hogy Laci is már aggódik az előtérben. 

Végre bejöhettek és egy órát hármasban voltunk a szobában. Lackót csinos angolpólyába öltöztetve kaptam meg. Rátettem a mellkasomra és szinte rögtön cicizni kezdett. Kimondhatatlan és leírhatatlan érzés volt.

Anya lettem újra.