Játszótér, csatatér, küzdőtér

Ez a három szó tökéletesen jellemzi mostanában az egész életterünket. Az egész lakásunk egy hatalmas játszótér. Legalábbis késő esténként és kora hajnalban. Esténként ugyanis mindig szépen elpakolunk, kora hajnalban pedig még minden a helyén áll. Szóval minden játék a maga helyén csakúgy mint a játszón. De aztán következik a csatatér fázis. Én nem is tudom, hogy hogyan lehet ennyire rövid  idő alatt háborús övezetet kialakítani, de ebben profik nagyon. Nagyon oda kell figyelni, mikor és hová lép az ember. Pláne most, hogy a hasamtól alig látok. Eddig csak Bius volt a rutinos játékelszóró, Öcsimaci is felzárkózott hozzá. Jeleskedik már a szétrámolásban és a dobálásban is. Apropó dobálás: azt hiszem, hogy írtam már Bius viszonylag új módijáról. Ha bedühödik (vagyis nem úgy történnek a dolgok, ahogy Őnagysága óhajtja), akkor hajigálni kezd bármit, ami a keze ügyébe kerül.

A pakolás művészete  rám ránk marad. Az már nagy teljesítmény, ha velünk együtt csinálja Ő is. De az, hogy látja, hogy ezt meg kell csinálni, hogy ez egy napi fontos teendő: ez is valami. Ebből fog kialakulni (mikor? valamikor) az, hogy magától is megteszi.

Most pár szót a küzdőtérről: szinte mindig  sokszor előfordul, hogy a Lackó által kiválasztott játék éppen Biusnak kell, hogy a Bius által kiválasztott játék éppen Lackónak kell, hogy a Lackó által kiválasztott játéki,  Biusnak egyáltalán nem kell de azért elveszi, arrébb teszi, vijjogva (de tényleg) kikapja öccse kezéből a játékot. A vijjogástól Maci sokszor megijed, az elvételt pedig sokszor belenyugvással-megszokással fogadja. Viszont van, hogy méltatlankodva harcba szállna érte. Legtöbbször eltereléssel, cserével próbálom leszerelni a sértett felet és próbálom vizualizálni, hogy a kicsit távolabbi jövőben Lackó lesz a domináns játékmegszerző legalábbis Ádámmal szemben. Ádi pedig...nos majd meglátjuk hogyan reagál. 

Nehéz nagyon ez a fejlődési szakasz: Bius nem irigy (ha valaki ezt gondolná vagy pláne mondja is neki, azért harapok). Most tanulja az énhatárokat, az enyém, tied, övé fogalmak most töltődnek meg tartalommal. Hihetetlen, váratlan, megható szeretetrohamokkal, adni vágyással, önzetlen gesztusokkal tarkítva éljük át ezt a szakaszt. Hol elszánt védelmezője tulajdonának, hol pedig mindent kincsét Öcsimacinak nyújtja. Kétségkívül ez az utóbbi a ritkább mostanában. De van ilyen is, és ilyenkor megtapasztalja, átérzi Lackovics örömét. Beszélünk is erről, ugyanúgy, ahogy azt is elmondom neki, hogy öccse most mérges, szomorú, csalódott, hogy elvette játékát.